Könnyebb ha nem vagyunk szerelmesek?

Emlékezzünk csak, gyerekkorunkban egyáltalán nem esett nehezünkre odamenni egy számunkra megtetszett lányhoz, szinte nem is gondolkodtunk el ezen. Egyszerűen csak azt mondtuk – „gyere, legyünk barátok!”. És milyen meglepő, az esetek többségében ez működött!

Próbáljuk csak felidézni azt a természetes és fesztelen állapotot, azt a könnyed társalgást, játékot és vidámságot. Amikor nem gondoltunk arra, hogy miként értékelnek, hogyan tekintenek ránk mások, amikor csakis a játék érdekelt, nem volt időnk arra sem, hogy a múlttal vagy a jövővel foglalkoznunk. Szükségtelen volt az is, hogy féljünk vagy akár aggódjunk valami rossz dolog miatt, aminek semmi köze a jelen pillanatához.

És nem volt lényeges, bánatosak voltunk-e, vagy vidámak - csak a jelen pillanat létezett számunkra - itt és most.

Vajon miért veszítettük el azt a gyermeki könnyedséget, amelyet olyan könnyen megengedhettünk magunknak annak idején? Hová tűnt mindez? Hogyan tűnhetett el?

Miért törjük folyton a fejünket azon, hogyan mutassuk meg magunkat? Azon, hogyan tetszünk másoknak? És azon, hogyan helyezzük magunkat előnyösen az ellenkező nem szemében? Félünk, hogy mások rosszul értékelnek bennünket és eközben másokat is értékelünk, elfelejtettük azt a tiszta és őszinte öröm és szeretetérzetet, amikor nem kellet szerepet játszanunk, nem kellet „valakinek” lennünk, egyszerűen csak saját magunk voltunk.

Hosszú utat tettünk meg, érkeztünk elveszíteni az emberek iránti bizalmat, megértettük, hogy a szeretetet és elismerést csak úgy vívhatjuk ki, ha kipréselünk magunkból valamit, egyes dolgokat pedig mélyen elrejtünk. Félünk szeretni, mert félünk a cserbenhagyástól, megcsalástól, ezért azt az utasítást adjuk ki magunknak, hogy „ne legyünk szerelmesek”, elzárjuk szívünket a gonosz világtól, amely csak arra vár, hogy azt a kis, benned élő valamit is széttiporja. Neked így könnyebb.

A korral előrehaladva cinikusak és számítóak kezdünk lenni.  Kiszámoljuk, mennyit kell adnunk és mennyit kell kapnunk. Nem merjük kimutatni igazi énünket ugyanúgy, ahogyan partnereink sem merik. Nem az igazi élményeket hajszoljuk, hanem saját egoista vágyaink kielégülését, és egy idő után már nem az a mérce, hogy „ez tetszik”, „ezt szeretném”, hanem „ez menő”, „ez presztízs”.

Leginkább egy lovagra hasonlítunk, aki körbeaggatta magát egy rakás páncéllal, csakhogy meg ne sérüljön. Viselkedésünk minden egyes fázisa maga a védekezés, fogunk fehérjét is mi mutatjuk ki először, ha támadást érzünk. Még a szexszel is így foglalkozunk, páncélban, nehogy valaki belénk lásson… hogy minél jobban mutassunk ezen a téren is.

Valóban, a helyzet szörnyű. De a hazug fátyol és a nagy, önelégültséget kinyilvánító szavak mögött, a szép és divatos öltözékek és „helyes” viselkedésmód mögött ugyanaz az apró kis szív rejtőzik – ami egyszerűen csak szeretni akar.